Amikor kb. 12 évesen először mentem el egy pár hetet egy vidéki műhelybe "dolgozni", akkor az utolsó szakadt Kadett is pont olyan mágiának tűnt szétszedve, mint ezek a Ferrarik összeszerelés közben, itt a képen. Emlékszem az olajszagban úszó izgalomra, ami a fejemben vibrált, miközben a negyven éve ott dolgozó szerelő a talpas cigijét szívva reggel hétkor bővítette a káromkodási szótáramat egy átszakított emelési pont miatt. Ami elrohadhat, az el is rohad.


Amit ebből az egészből ki akarok hozni: aki valamiért úgy születik, hogy mágia neki az autó, az mindenre úgy tud nézni folyamatosan, mint amikor először lát Ferrarit az ember.

Másik tanulság: minél hamarabb találkozik gyerekként a valósággal valaki, annál mélyebb és formálóbb lesz számára az élmény a későbbi döntései szempontjából, főleg ha az elhivatottságának keres formát. Életem legjobb döntése volt, hogy nem hagytam magam lebeszélni arról, hogy autókkal van dolgom. Akkor sem, amikor nem tudtam, hogy ez pontosan hogy fog kinézni, csak azt értettem meg csupa új, és otthon nem használható szóval gazdagabban, hogy szerelő, az nem szeretnék lenni, mert nincs hozzá tehetségem.

Azóta is úgy érzem magam minden műhelyben, mint valami templomban, ahol az autózásnak mutatnak be nap mint nap áldozatot. Minden értelemben. Egy darabjaira rakott kettes Golfot is órákig tudnék nézni. Ha lenne rá időm. Ott abban a pillanatban nincs izgalmasabb, mint az éppen pihenő és darabjaitól megszabadított örökmozgó váza és kellékei.

Gyerekként megfigyeltem egy dolgot: jobban érdekel, hogy ki és miért vette meg azt az autót, ami épp ott áll az emelőn, mint a "baja". Belépni egy idegen autó "terébe", az majdnem olyan volt nekem, mint színészkedni. Elképzelni, hogy ki az az ember, és mivel azonosul abban a tárgyban, amivel közlekedik, és amit a magáénak tud, melynek teljesítménye, külseje, jellege oly sok mindent árul el arról, hogy milyen anyagi, társadalmi, intellektuális státuszban él a tulaja.

Sokkal otthonosabban mozogtam egy műhelyhez képest az autószalonokban vagy telepeken. Nyílt napokon a katalógus adatokkal kijavítottam a közepesen motivált értékesítőket. Idegesítő lehetett. Közben a haverjaim szüleinek magyaráztam, hogy milyen autót vegyenek, és meglepő módon még hallgattak is rám.

Hát így indult. Ma a csapatommal évi 600 új és használt, young és oldtimer autót adunk át ügyfeleknek. Nem untam meg. Sőt, mindegyiket egyenként nézem át a mai napig. Az élet rövid ahhoz, hogy ne annak szenteljük, ami igazán érdekel bennünket.