Lehet, hogy engem félrevezet a megélésem, de olyan, mintha a Renault az ötössel olyan figyelmet vonzott volna magára, hogy alig maradt valami a négyesre, ami legalább olyan zseniálisan sikerült, ráadásul pont annyival nagyobb, hogy akár családi autónak is alkalmas.
Összebújós, de az ős 4-es is az volt, ahhoz képest ez egy óriás. Úgy idézi, hogy igazából egyetlen konkrét részletre sem lehet azt mondani, hogy kísértetiesen hasonlít az eredetire, az összhatás mégis egyértelmű.
Továbbra is meggyőződésem, hogy a relatív olcsó elektromos autó kategóriában a Renault értette meg a legjobban, hogy hogyan kell játszani a múlttal, az ízléssel, az anyagokkal és az üzenettel ahhoz, hogy ne egy "innovációnak" eladott visszalépés legyen a végtermék, hanem egy szerethető és vágyott, kissé bohókás, de alapjaiban nagyon is komoly autó.
Renault mint "love brand"? Lassan de biztosan megszokjuk. Megszeretni már régen megszerettem.
Nyilván nem az az egyedüli megoldása az európai autóiparnak, hogy folyamatosan a múltat veszi elő igazodási pontnak, de az, hogy van létjogosultsága a koncepciónak, az vitathatatlan. Számomra mindenképpen több, mint annak, amikor egyszere mindent is ki akarnak dobni az ablakon, amit eddig nem véletlenül szerettünk egy-egy márkában. Mindezt valami definiálhatatlan "jövő" ígéretével, amivel azokon kívül, akiknek egyébként sincs érzelmi kötődésük az autóval, senki nem tud identifikálódni. Erre van külön márka. Vagy márkák, most már.
Arra, amit a Renault csinál, van lehetősége másoknak is. 100+ év történelmét nem lehet csak úgy idevarázsolni. Sikeres kell, hogy legyen. Különben mind történelem nélküli egyenkrumplikkal fogunk járni.
