Nem túl gyakran volt eddig alkalma magyar újságíróknak hazai terepen beleszippantani a Bentley életérzésbe, kár lett volna kihagyni megannyi teendőm mellett egy kellemes délelőttöt egy olyan márka társaságában, amely annyi mindent tart még szentnek abból, amit én is szentnek tartok az autózásban.
Az talán nem ér senkit meglepetésként, hogy a régi iskola szerinti "van benne anyag" érzés alapvetésként hat ezekben az egyébként testes, de gyors autókban. A Bentley DNS-ben benne van a versenysport, bármennyire tűnik is barokk gördülő szivarszobának egy Flying Spur vagy Continental GT.
Az talán keveseknek van meg, hogy az aktuális modellek zöme eleve performance PHEV-ként, viszonylag nagy akkuval érkezik, kiegészítve a többek között az RS6-ból ismert négyliteres V8-ast, különböző teljesítményfokozatokban.
A vezetésre kínált modellek közül egyedül a Bentayga nélkülözte a bedugható hibrid hajtást, a motor viszont azonos volt itt is a többivel, ellenben "csupán" 650 lóerős volt, míg egy kivételével mind 680 lóerős kivitelben érkezett. A Continental GT Speed 1000 Nm mellett 782 lóerőt vonultatott fel, és erre szükség is volt, mint egy falat kaviárra.
Van egy sejtésem, ami nagyjából úgy szól, hogy a Bentley, mint márka, kissé félre van kalibrálva a közönség fejében. Kicsit úgy, ahogyan mondjuk egy másik szegmensben a Maserati.
Egy S-osztályért is simám ki lehet adni egy százast, és ha ebből a szemszögből nézzük, nincs annyival arréb egy Flying Spur. Jellegében ugyanakkor pontosan azt hozza, amit a W222-ben annyira szerettünk, a W223-ban viszont nem találunk. A régi iskola szerinti, individualizációra, anyaghasználatra, kidolgozási minőségre, a fölösből való merítésre alapuló luxust. Az európai utat. Az erő, a kényelem, a státusz könnyedén árad belőle, miközben súlyos tényekkel van alátámasztva.
Ahhoz, hogy ezt el tudjuk képzelni, vissza kell mennünk oda, ahol a modern Bentley történet indult. A Piëch érába. Amiből mára sajnos nem sok maradt. A Bugatti el lett herdálva azóta, a "megcsináljuk, mert meg tudjuk csinálni" helyett a "kispóroljuk, amíg nem kezdenek el nagyon zúgolódni" határozza meg éppen a konszernt, és sajnos szinte a teljes német autóipart.
A Bentley-nél viszont megállt az idő. Szerencsére. No, nem azért, mert hiányoznának belőle a modern világ "must have"-jei. Nem. Nagyon nem. Azért állt meg az idő, mert mindennek súlya van. Mert komolyan veszik saját magukat. Hogy vannak benne Audi gombok? Vannak. Tudjátok, még abból a korszakból, amiben minden Audi olyan volt, mintha egy tömbből faragták volna ki. Egy finom utalás, mintha óvatosan emlékeztetne minket egy Bentley arra, hogy "minket még Piëch vigyázó szeme hagyott jóvá".
Húsz éve egy komolyabb ingolstadti autó tudta ezt, csak hűvös technokrataként. Egy brit arisztokrata meg nem ugrál. Az idő neki dolgozik. Csak azt sajnáltam vezetés közben, hogy ma már bizony az említett százas kell ahhoz, hogy érezhessük egy autóban a "minden csavar kétszer van meghúzva" érzést, miközben a bőr, a fa, a króm és a nyolc henger egyvelege egy olyan békebeli világba invitál, amit egyre kevesebbek engedhetnek meg maguknak. Mert klíma, vagy tudom is én.
Akinek egy Rolls-Royce mégiscsak túllő a célon, egy Cadillac kicsit bugris, meg kapni sem lehet Európában hivatalosan, a Quattroporte műanyag, az utolsó S8-ról lemaradt, a 7-es izgága, a Lexusról nem is hallott, a mostani S-ből pedig hiányolja az említett old money érzést, annak a Flying Spur az egyedüli "természetes" választás.
Az eltüntethető képernyő a műszarfalon a digitalizmusban meggyötört lelkemre úgy hatott, mint egy iszapfürdő a kék lagúnában egy gleccsertúra után. 2018-ban debütált a három állasú, "rotáló" képernyő/analóg műszerek/műszerfalba simuló betét koncepció. Valaki végre vette a fáradságot, és meg akarta érteni, hogy mire vágynak azok, akiknek nem kell a világ után rohanniuk, mert a világ rohan utánuk. Felfoghatatlanul sokat dob egy képernyőmentesített belső az autó előkelőségén.
Mivel már a Mercedesnél sincs a programban nagy testű, telivér Coupé, – minden autós létforma legteteje –, annak, aki erre vágyik, és még az apró is nála van hozzá, alig van már miből válogatnia. Ha mindezt még nyitottan is szeretné, végképp lecsökkennek az opciók. A Continental GT, – bármilyen formájában – ezeknek az elveszett lelkeknek nyújt továbbra is megnyugtatóan dekadens alternatívát.
Egy kérésem van: ne változzatok! Kellenek ezek az intézmények.
Fotók: Miklai Pepe
