Juhász Gyula-breviárium

Tudjátok-e, hogy mi az ember,
A por és végtelen fia.
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen
Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
Kitől jövendő győzelmünk ered,
A munkát dalolom, ki a szabadság
Útjára visz gyász és romok felett.

Mindig akar, szeret, dalol az élet!

Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, érni. A szirtek párnáján pihenj,
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

Előre, föl, miénk az élet
A széles földnek kerekén!                 
Szemünkben csillog az ígéret,
És bennünk ring a jó remény!

********

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.    
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Mily szép e világ, gyönyörű tünemény,
Bús életem, rád tűz e büszke fény.

Ma jött az első csöndes férfibánat,
És lágyan érintette szívemet,
Mint nyárutó esője néma fákat,
Melytől az első holt levél pereg.
Ma jött az első, csöndes férfibánat,
Ma már múltakba nézek én utánad.

Mindig reménytelen volt a szerelmem.
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek.
Mindig csillaghonvágy égett szívemben.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult   
Arcképed a szívemben, elmosódott    
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, 
Ma már nem reszketek tekintetedre.

Milyen volt szőkesége, nem tudom már
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.

Benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban,
És minden eltévesztett köszönésben, 
És minden összetépett levelemben,
 És egész elhibázott életemben
 Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Vannak nők, akik egy életen által  
Kísérnek minket szomorú varázzsal, 
Mint hideg fényű, messze csillagok
Örvények közt a gazdátlan hajót.

********

Ma hull a hó, és álom hull a hóban.

Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak
hullanak a húrra keserűn.

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,
Valami sírás, valami öröm,
Valami harc, valami csönd,           
Valami nagy, mély szerelem hiányzik!                                          
És így marad ez mindig, mindhalálig?

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

********    

Régi nóták kezdenek halkulni,
Régi álmok csöndesen fakulni,
Régi szemek tűnt napokba néznek:
Álom, álom, rossz álom az élet.

Nyomorok mélyéből, bánatok éjéből
Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségből
Ura seregeknek, atyja igazaknak,
Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak.

Igen sok mai ember kereszténysége csak szenteltvizes pogányság csupán.

A koldusok a templom küszöbén figyelmeztetik a híveket, hogy szociális kérdés is van a földön.

Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha.

Akik az igazság sírjára köveket hengerítenek, azok nem hisznek Magyarország föltámadásában. Mert Magyarország igazsága csak az igazság Magyarországa lehet.

Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.

Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.

Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék.

A tanár az a gyerek, aki legtovább jár az iskolába.

A gondolatok vámmentesek. Sajnos, az ostoba gondolatok is.

Mikor az érvek szava gyönge, megszólalnak az ágyúk.

Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.

Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan száműzetésben.

********

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.

Éveknek súlya nem mindig teher,
Sok ember lassan mindent kihever.
Deres hajával gyakran béke jár,
Nincs szenvedélye, csak emléke már.

Mi voltál? Játék. Eltörtél szegény.
A harc is elmúlt, és már nincs remény.

A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot.

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.             
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.                  
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

És minden dolgok mélyén béke él,
És minden tájak éjén csend lakik.
S a végtelenség összhangot zenél,
S örök valók csupán mély álmaink.

Én úgy szeretném, ha a szeretet,
A boldogság, a béke fénye égne
mindenki lelkében.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska