David Marchant brit kalandor a vadászbarátjával, Hammond ezredessel, valamint egy nyomkeresővel egy sebesült leopárdot üldöz valahol Afrikában: David nem az a fajta fickó, aki csak úgy szenvedni hagy egy állatot; ha már megsebesítette, végezni akar vele – meg talán a jószág bundája is jól jönne neki szőnyegnek a kandallója elé. A leopárd átszalad a szavannáról a dzsungelbe, ám David ott lohol a sarkában, és hamarosan lepuffantja. Amint végzett a nemes vaddal, a társaitól elszakadt világfit megannyi morcos őslakos veszi körül: azt állítják, hogy a fene nagy fegyverdurrogtatással megzavarta istenük, a fehér rinocérosz nyugalmát, úgyhogy most szépen elviszik Davidet a falujukba móresre tanítani. David a településen a sámán színe elé kerül, aki egy barlang mélyén végzi turistariasztó szertartásait: kedvenc játékszere egy hatalmas, kőből készült rinocéroszszobor. David nem bír ellenállni a kísértésnek, és megérinti a szent tárgyat, aminek következtében meghökkentő dolog történik: villámszerűség csap a barlang falába, jókora nyílást vágva rajta, amelyen keresztül David gyorsan kereket old.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Hősünk a barlangból kilépve buja növényzetű völgyben találja magát, ahol hamarosan megtámadja egy állatbőr-bikinit viselő szőke ciklon, majd megannyi fekete és sötétbarna hajú ciklon veszi körül, akik a szőkével együtt fogságba ejtik, és az éjfekete frizurájú Kari királynő színe elé viszik. Davidnek egyre inkább az a meggyőződése, hogy vagy hallucinál, vagy a barlangból átkeveredett egy másik idősíkra: megdöbbentőnek találja, hogy az afrikai fehér vadasszonyok tökéletes angolsággal szidalmazzák, ahogy azt is, hogy Kari birodalmának bálványa nem más, mint a barlangban látott rinocéroszszobor ikertestvére. Mint kiderül, a szőke bombázót Sariának hívják, és jó néhány szintén szőke nőtársával együtt Kariék rabszolgájaként senyved, a szőke nők szőke férjei pedig egy barlang mélyén, állati sorban tengődnek láncra verve. Sok-sok éve pont fordított helyzet uralkodott: a sötét hajúak a szőkék rabszolgái voltak, ám a szőkék addig vadászták a fehér rinocéroszokat, míg azok teljesen kipusztultak, ezért aztán az istenek éktelen haragra gerjedtek, és a szőkékre szabadították a szökött rabszolgalányt, Karit, aki a dzsungel Fekete Ördögeinek (értsd: a hófehér férfiakat nem különösebben kedvelő afrikai őslakosok) segítségével leigázta őket. Az éberen őrködő Fekete Ördögök biztosítják Kari és a sötét hajú nők uralmát, cserébe pedig nem kérnek mást, mint egy-egy szőke nőt teliholdkor. Kari már igencsak unja a banánt – vagy azt, hogy alig jut valamirevaló „banánhoz” −, és szemet vet Davidre, hősünk szíve azonban Sariáért dobog. Vajon sikerül-e a bátor vadásznak legyőzni Karit és amazonjait, visszaadni az árja faj... akarom mondani: a szőke elnyomottak szabadságát, valamint visszatalálni a saját idősíkjára?
„Ne üldözze tovább a leopárdot, Marchant úr! Ez itt már a fehér rinocérosz birodalma, aki nem szereti a betolakodókat.”
Kari királynő (Martine Beswick) „töketlenítő” késsel várja áldozatait...
... ám David Marchantban (Michael Latimer) emberére akad: a derék vadászt még a domina korbácsa sem rémíti meg
1965 végén forgatták az angliai Elstree Stúdió díszletei között az Egymillió évvel ezelőtt című klasszikust, amelyet aztán 1966 decemberében mutattak be világszerte: a Raquel Welchet állatbőr-bikinis ősasszonyként ábrázoló kalandfilm óriási sikert aratott, és megteremtette a „szexi kőkorszaki szakis” művek néhány évig tartó divatját. A Welch-opusz által ihletett első alkotás azonban már akkor elkészült, amikor az Egymillió évvel ezelőtt utómunkálatai zajlottak, a Hammer filmcéget irányító társigazgatónak, Michael Carrerasnak ugyanis annyira megtetszett a Welch-filmben gonosz barlangi bombanőt játszó Martine Beswick (A Bond-amazon és a sátán kutyája) figurája, hogy úgy döntött, megajándékozza a karakán művésznőt egy számára írt ősemberes agymenéssel.
„A kedvedért jó kislány leszek, David...”
„... persze csak ideiglenesen.”
A korábban két James Bond-filmben (Oroszországból szeretettel + Tűzgolyó) is megfordult Beswicknek legalább annyi vonzerő jutott, mint Welchnek, színésznőként pedig egyenesen köröket vert vetélytársára, viszont már egyetlen pillantással fel lehetett mérni, hogy nem afféle gyengéd „ágymelegítő” hölgyről van szó, hanem olyasvalakiről, akinek a kezében sokkal jobban mutat a korbács, mint mondjuk egy pudli póráza. Így hát a drága jó Martine-ből egyszer csak az Őskori asszonyok (Prehistoric Women) Kari királynője lett, azaz a filmtörténelem egyik legszadistább dominája – ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle, a pornográfia határát súroló vagy a vérgőzös horror műfajába illő tevékenységet nem kellett végeznie: egyszerűen csak szabadjára engedte a kisugárzását. Sok legendás rémfilmben hallható elismerésre méltó sátáni kacajt, de egytől sem futkározott úgy a hátamon a hideg, mint a fogságba esett időutazó vadász viszontagságain hahotázó Beswickétől.
Saria (Rónay Edina) kelletlenül szolgálja Kari királynőt
Davidet és Sariát az Isten (és a forgatókönyvíró) is egymásnak teremtette
Rónay Edina az Őskori asszonyok reklámfotóján
David Marchant szerepében a főleg színpadi színészként tevékenykedő Michael Latimert láthatjuk, Saria pedig nem más, mint hazánk egyik magyar földön alig ismert, az Egyesült Királyságban viszont közmegbecsülésnek örvendő leánya. Rónay Edina Budapesten született 1943-ban, ahonnan 1946-ban a szovjet megszállást cseppet sem helyeslő szülei Londonba vitték. Rónay Egon, a családfő, szép karriert futott be a szigetországban étteremtulajdonosként, lánya, Edina pedig modellkedéssel kezdte, majd csaknem tíz éven keresztül színészettel foglalkozott. Rónay Edina egyik első felbukkanása a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmjéhez köthető, amelyben a szemrevaló teremtés olyan rövid ideig látható, hogy még a stáblistára sem írták ki a nevét, a legismertebb jelenése pedig a Folytassa, cowboy! című habkönnyű vígjátékhoz, amelyet a magyar mozik is műsorra tűztek 1967-ben. Rónay Edina az 1970-es évek közepén felhagyott a filmszínészi karrierjével, és divattervezőként értelmezte újra magát: 1984-ben saját divatcéget alapított, az Edina Ronay márkanév pedig a sztárok körében is keresetté vált.
Kari karóba húzza Gidót: a csúnyán elpatkoló lázadó szőkét a Battersea Bardot-jaként emlegetett Carol White formálta meg, aki 10 ezer fontért sem akarta eljátszani Ken Russell Szerelmes asszonyok című 1969-es botrányfilmjének egyik női főszerepét
A fehér rinocérosz imádói...
... és Martine Beswick, akit meg férfiak milliói választottak volna a rinocérosz helyett
A Michael Carreras által rendezett Őskori asszonyok veretesen brit zsánerfilm, amely szórakoztatóan halmozza a kliséket és a manapság már anti-polkorrektnek minősíthető alkotóelemeket: a nézőnek az a benyomása alakul ki a megtekintése közben, hogy valószínűleg egy részeges hímsoviniszta vetette papírra a forgatókönyvét (Henry Younger az „elkövető”), akinek a lelkében a gyarmatbirodalmi rasszista nosztalgia viaskodott némi elnyomott bűntudattal. Az Őskori asszonyok faék egyszerűségű fantáziavilágában a sötét hajú emberek rosszak, a szőkék pedig angyalian jók... bár tagadhatatlan, hogy a szőkéknek fennhéjázásuk és lekezelő viselkedésük lett a vesztük, így váltak egykori rabszolgáik rabszolgáivá. Kari királynő sötét hajú feminista amazonjai álló nap csak pöffeszkednek, megvetik a férfiakat, viszont semmire sem mennének a fekete nehézfiúk segítsége nélkül, ráadásul egy jókora fallikus szimbólumnak nevezhető orrszarvval felvértezett rinocéroszt imádnak. Martine Beswick a következőképp foglalta össze a filmről alkotott véleményét:
Hatalmas marhaság, de élveztem, mivel akkoriban épp nagyon elegem volt a férfiakból, és örömömre szolgált, hogy a figurám rengeteg őket becsmérlő és verbálisan kiherélő szöveget kapott.
„Nekem férfi csak farokvesztés terhe mellett mondhat nemet!”
„Lássuk, hány ellentmondani vágyó mer ma a közelembe jönni!”
Ráadás:
Martine Beswick és Franco Franchi az Utolsó tangó Zagarolban című 1973-as olasz vígjátékban, amely az Utolsó tangó Párizsban című hírhedt erotikus dráma paródiája
A hannoveri villamosmúzeum a városon kívül működik egy egykori bányatelepen. Eredetileg sokkal nagyobb gyűjtemény volt, de az eredeti kezdeményezés bedőlt, és csak egy részét tudták megmenteni. A "hannoveri" jelző kicsit megtévesztő, mert nem csak ottani járműveket gyűjtenek: Németországban a mai…
A bugaci madárkapitány
Májusban új időszaki kiállítás nyílik múzeumunkban, a Nemzeti Parkok Hete-rendezvénysorozat keretében. Idén az 50 éves Kiskunsági Nemzeti Parkot mutatjuk be „testközelből” látogatóink számára. A kiállításban megismerkedhetnek a természetvédelem magyarországi történetével is. A helyi természeti…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
„Ne üldözze tovább a leopárdot, Marchant úr! Ez itt már a fehér rinocérosz birodalma, aki nem szereti a betolakodókat.”
Kari királynő (Martine Beswick) „töketlenítő” késsel várja áldozatait...
... ám David Marchantban (Michael Latimer) emberére akad: a derék vadászt még a domina korbácsa sem rémíti meg 
„A kedvedért jó kislány leszek, David...”
„... persze csak ideiglenesen.”
Saria (Rónay Edina) kelletlenül szolgálja Kari királynőt
Davidet és Sariát az Isten (és a forgatókönyvíró) is egymásnak teremtette
Kari karóba húzza Gidót: a csúnyán elpatkoló lázadó szőkét a Battersea Bardot-jaként emlegetett Carol White formálta meg, aki 10 ezer fontért sem akarta eljátszani Ken Russell 
A fehér rinocérosz imádói...
... és Martine Beswick, akit meg férfiak milliói választottak volna a rinocérosz helyett 
„Nekem férfi csak farokvesztés terhe mellett mondhat nemet!”
„Lássuk, hány ellentmondani vágyó mer ma a közelembe jönni!”
