Mélységes meggyőződésem, hogy ha azzal az attitűddel közelítették volna meg az európai gyártók a villanyautó kérdést, amivel a BMW, emellett pedig nem lenne ez az értelmetlen ipargyilkos kényszer az egy szent út felé, már jóval előrébb tartanánk az elektromos autózásban az öreg kontinensen.
Ha a villanyautózásból nem identitáskérdést faragtak volna, hanem egy lehetőségként tálalták volna sok mellett, akkor nem ellenállást szült volna az állami gyámkodással szemben, hanem az önálló döntésen alapú választási lehetőség kiterjesztéseként fogták volna fel a fogyasztók. Ráadásul egy olyan technikai alternatíva kapcsán, amely az élet számos területén egyszerűen jobb. Számos területén pedig nem. A döntés a vevőre lett volna bízva, cukor és korbács nélkül. Lehet, hogy lassabban terjedt volna, de biztosabb alapokon állt volna a hódítása az elektromos hajtásoknak, bizonyos szegmensekben.
Ehhez természetesen az is kellett volna, hogy formatervezési katasztrófák, elidegenedett koncepciók és sportból szivató "ergonómia" helyett azt kapjuk, amit eddig évtizedekig tökéletesítettünk a belsőégésűeknél. Csak épp villannyal, ha úgy kívánjuk.
A BMW ezt az utat járta, és köröket ver az elektromos modellek arányát tekintve az értékesítésben a konkurenciára. Nem volt ezt nehéz megjósolni, csupán azok nem értették, akik a buborékjukban élve évi euró tízmilliókért egy cég élén mindenképpen olyan kérdésekre keresték lázasan a választ, amiket senki nem tett fel.
Eredmény: amióta a valódi kérdésekkel kezdenek el foglalkozni, például azzal, hogy mivel haragítottuk magunkra a törzsközönségünket, elkezdték követni a BMW receptjét. A Mercedes autónak kinéző elektromos modelleket mutatott be, a VW rájött, hogy azért szeretik a márkát, mert van történelme, az evolúció hasznos a modellváltásokkor, a minőségérzet lényeges, és nem utolsó sorban több mint ötven éve szeretjük, ha valamit például Golfként lehet felismerni. Be is lett szántva az ID projekt, méghozzá úgy, hogy nem győzik ekézni a gyáriak, amikor szóba kerül az ex-BMW-s Diess örökség.
Tudom, ez egy i4-ről szóló poszt kellene, hogy legyen, de egyszerűen nem győzöm körbeírni annak a jelentőségét, amit a BMW dacolva a fősodor bégetésével bevállalt akkor, amikor ez az autó olyan lett, amilyen. Mindenekelőtt egy rendes BMW. Aztán történetesen egy elektromos autó. A lélek, az identitás megőrzése, a saját vevő ismerete, ez lett volna a kérésünk a többiek felé is. Nem az, hogy működő koncepciót és valós értéket kidobva, silányabb megoldást alkalmazva hátba verjenek az "innováció" szlogenjével. Aztán boci szemekkel nézzék, hogy a vevő nem hülye.
Felőlem meg ugrálhat az ázsiai a konkurencia – szó szerint – szárnyas "sportautókkal", járhat vízen, leírhat a katalógusban mindent is, egyszerűen sehol nincsenek, – egyik sem – amikor arról van szó, hogy mosolyt csaljanak vezetés közben az ember arcára, és birtoklási vágyat ébresszenek egy autó kapcsán.
Ezzel kéne foglalkozni Európában, mert ehhez értünk. Ezért vagyunk hajlandóak felárat fizetni. Ezért akarnak majd egy ilyen autót használtan is megvenni. Mert jó. Ennél nem bonyolultabb a képlet.
A jót pedig nyilván rengeteg módon lehet értelmezni. A BMW ebben hiteles. Más márkák másban. Egy Renault 5 sem véletlenül sikeres. Meg van a recept, csak követni kellene. Nem abból sportot űzni, hogy megszentségtelenítik az összes olyan értéket, amit összekötünk egy-egy márkával, évtizedek óta. Árban no name dummy car-okkal soha nem fogunk tudni versenyezni Európában. Ha ezzé válunk itt, akkor elfogynak az érvek a kontinens autóipara mellett.
Arany szobrot Zipse Úrnak és csapatának azért, amit az elmúlt években az állhatatosságukkal alkottak, minden nyomással dacolva!
