Egy ideje azonban szorongással teli érzéseim vannak akkor, amikor új modellt mutatnak be a svábok. Az egészen parádésan jól sikerült aktuális S-osztályt elsők között kaptam meg annak idején, és nem győztem ámulni rajta, úgy is, hogy hozzám a barokk luxus közelebb áll, mint ez a hűvösebb technós stílus. Aztán jöttek sorban az autószerűséget demonstratív módon megtagadni akaró villanyautóik, amelyek műszakilag jók ugyan, de birtoklási vágyat egyszerűen képtelenek ébreszteni azokban, akik a hagyományos értékek miatt választanák a márka autóit.

A számok azt mutatják, hogy ők vannak többségben, az EQ modellek egyszerűen nem kapnak lendületet a piacon, és nagyon könnyű válasz lenne a kérdésre, hogy mindez csak ár kérdése. Nem az. Óriási kedvezmények mellett sem igazán hozzák lázba az érdeklődőket.

Az új C-osztály pedig jónak jó, de megjelenésével egy olyan tendencia látszott kirajzolódni, amely azt vetítette előre, hogy a Mercedesnél nem a villanyautó vonalat fogják mégis inkább autószerűvé tenni, hanem a "rendes" autóikat is az elidegenedés irányába terelik, ami nem sok jóval kecsegtetett. Az árszínvonalhoz, és összességében a márkához méltatlan megoldások és kivitelezés a C-osztály esetében elégedetlenséget váltott ki a törzsközönségből a nyugati piacokon.


Ezzel a hosszú felvezetővel talán érthető, miért van hatalmas jelentősége annak, hogy az a modell, amit mindennél jobban azonosítanak a Mercedes márkával, a SUV-ok és villanyautók korában is, milyen "csillagzat alatt" született.

Akinek a Mercedes többet jelent, mint egy átlagos autó, az pontosan fel tudja idézni az élményeiben azt a pillanatot, amikor először vezetett stuttgarti autót, és érzékelte, hogy ez bizony más színvonal, mint a "többi". A komfort, az átgondoltság, a szolid – én autóm, én váram – érzés, a semmihez nem fogható szuverenitás egyszerűen magával ragadta az embert, évtizedekkel ezelőtt sokkal inkább, mint manapság. Egyszerűen túl sok volt a félresiklás az elmúlt 20 évben. Ezzel együtt sem kopott a fénye a márkának.

Az új E-osztály pedig oda visz vissza bennünket, ahonnan a legenda ered. Fura, mert sem külsejében, sem belsejében, sem megoldásaiban nincs olyan értelemben semmi forradalmi, ami alapján felfigyelhetnénk rá. Tulajdonképpen tökéletesen kikövetkeztethető volt az S és a C alapján, hogy "középen" mi fog következni. Egyértelműen közelebb van ugyanakkor az élmény a nagy testvérhez, mint a kicsihez, úgy is, hogy a respekt távolság természetesen érzékelhető.

A tesztautó abban a kivitelben érkezett, amit a leginkább magaménak érzek. Én egy konzervatív ember vagyok, értem és szépnek találom a sportosabb verziókat, de nekem kell az álló csillag, és a szolid elegancia, ami egy ilyen autóval jár, ezt pedig az Exclusive szintben van meg igazán.

Egy egyszerű hátsó kerekes alapdízel volt nálam, és leírni nem tudom, hogy milyen szintje ez az autózásnak. Tény, hogy a fantáziám is szegényes ahhoz, hogy megértsem, miért választ valaki több pénzért egy haladár szekeret, de hát mások vagyunk. Virágozzék minden virág, addig jó, míg nem csak egy félét szabad szagolni.

A "megérkeztem" érzést olyan meggyőzően adja az E, mint már nagyon régen egyetlen modelljük sem. Nincs az a dupla ennyibe kerülő elektromos modelljük, amely jobban kéne, mint ez az E 220d. Ez nem hajtás kérdése. Tekintsünk el ettől, teljes mértékben. Mindentől, ami ezzel a vitával jár a szekértáborok között. Ez annak a kérdése, hogy egy hagyományosan szolid, szép, igényes anyagokkal megépített, testhez álló, alapjaiban átgondolt autó vetekszik egy kényszer megoldásokkal teli újdonsággal, amiben valahol mindig feszeng az ember.

Keresem a cizelláltabb, meghatározóbb szavakat, de nem igen tudom ennél pontosabban körülírni. Az egyikben azt érzed, hogy a pénzedért azt kapod, ami aktuálisan a legjobb, és egyszerűen erőlködésmentes wellness pillanatokkal kényeztet, a másikban meg azt, hogy több pénzért valami öncél megfogalmazása mellett neked most kötelességed lenne JÓL érezni magad, de valahogy nem jön át az egész, az elejétől a végéig.

Hogy ebből megint ne villany/nem villany dichotómia legyen, szeretném kiemelni, hogy nagyon boldogan elhasználnék egy teljesen elektromos E-t. Mégis EQE-re kényszerít a gyártó.

Más kérdés, hogy PHEV verziókban 100 kilométer feletti hatótávval és elég erős villanymotorokkal csábít a hétköznapi villanyozásra az E palettája.

Sokat utazóknak ugyanakkor bőségesen elég a mild hibrid 4 hengeres dízel, 197 lóerejével és röhejes fogyasztásával csodálatos utazóautóvá teszi az E-osztályt, ami a végtelen mennyiségű kütyü ellenére olyan tulajdonságok kapcsán is brillírozik, amit nem lehet számokkal meg katalógus adatokkal leírni.

A futóműről beszélek, különösen akkor, ha a légrugó és a négykerék kormányzás is társul a játékhoz. Beszállítóktól sok mindent meg lehet venni. Szoftveresen végtelen lehetőségek állnak rendelkezésre arra, hogy elkápráztassák a vevőket. Motorokat is egész jól lehet már hangoltatni másokkal. Jó futóművet csinálni, az nagy kihívás, nem másolható, rengeteg tapasztalat és mérnöki munkaóra kell ahhoz, hogy a lehető legjobb eredményt kapjuk, a vevők egyre kisebb része érzi a különbséget a jó és az igazán jó között, és pontosan ezért egyre kevesebben veszik a fáradtságot ahhoz, hogy ebbe invesztáljanak. Pedig itt válik el a középszer a kitűnőségtől. Ennél a pontnál keletkezik az az élmény, amit nem biztos, hogy meg tud fogalmazni a vevő, ugyanakkor mindig hiányozni fog neki, ha nem kapja meg ugyanezt máshol. Feltéve persze, ha van érzéke és igénye megtapasztalni ezt.

Örvendetes, hogy ilyen komplexitású műszaki terméket tud Európa előállítani. Ilyen értelemben nem kell még egy ideig félni semmilyen új jövevénytől, hiszen az évtizedek óta itt lévők sem érték el ezt, a mai napig sem.

Soha nem klasszikus autótesztet írok, inkább filozofikus kontextusba szeretek helyezni autós kérdéseket. Az E-osztály kapcsán félő volt, hogy tovább hanyagolják azokat az értékeket, amik igazán megkülönböztetik az átlagtól a márkát. Jogos kérdés, hogy egy olyan korban, ahol a vevők igénye látványosan változik, meddig kell, meddig érdemes még erőlködni azzal, hogy drága és bonyolult utakon érjék el azt, hogy a végeredmény semmihez nem fogható és meggyőző legyen, miközben lehet, hogy a versenyszám már kezd kikopni a mindennapokból. Ha közben az elektrifikáció, a digitalizáció és a magas szintű vezetéstámogatás kérdéskörei hanyagolva lennének, akkor biztosan a jelentéktelenedés felé indulna egy olyan márka, amely innovációban mindig az utat mutatta a többieknek. De nem ez a helyzet, hiszen rengeteget költenek ezekre a kérdésekre is.

A külön utas megoldás belsőégésű és villany platform kapcsán szerintem hibaként fog bevonulni a Mercedes történelmébe, és biztos vagyok benne, hogy ahogyan a kérdéskör kapcsán egyre inkább a realitás határozza meg a diskurzust, vissza fognak térni a közös fejlesztés útjára. Sok dolgot nehezen tudok megbocsátani Källenius-nak, az új E-osztály ugyanakkor végre megint abba az irányba mutat, ami jót ígér.

Jelenleg nincs harmonikusabb, kellemesebb, fejlettebb, több luxust adó autó a felső középkategória kínálatában. Vágytárgy. Nem kérdés.