Réges-régen elfeledett autó, de hát azért is vagyunk itt, hogy megemlékezzünk olyan autókról is, amik ugyan hétköznapiak, de esztétikai, technikai, vagy piaci szempontból jelentettek nekünk valamit. A Rover 800, különösen az utolsó szériája mindig tetszett.

Ahogy múltkor a XJ-220 esetében is említettem, akármilyen angol autóra nézek rá, nekem egy kis dohosság mindig facsarja az orromat. A belsőkért rajongok, szeretem a fát, a vastag kárpitokat, a régies formákat, azt, amikor "feleslegesen" sok van körülötted, és otthonosság árad mindenből. Szeretem, ha egy autóval vonulni lehet. A szegény ember birodalomtudatának imitációjává degradálódott Rover legutolsó vergődései különösen fájdalmasak lehettek egy brit márkarajongónak, de ez még a tűrhetőbb napokból származó típus. A bajor-angol 75 is egy kívánatos darab számomra, szerintem abban benne van a jövő klasszikusának potenciálja. Sajnos itthon nagyon méltatlanul öregedtek ezek az autók, másodpiaci értékük nem volt, messziről, hunyorítva nézve mégis drágának kinéző tárgyak voltak, könnyen össze lehet rakni, milyen réteget vonzottak a tizenéves korba került, megszottyadt bőrös, befakult fényszórós, repedt gittes, belüket húzó öreg Roverek. A kapucnis-melegítős piti bűnözők szolgálati járműveiként tengették utolsó métereiket. Aztán szép lassan elmúltak, végleg. Kár értük.