Minden, nagy visszhangot kiváltó közlekedési tragédia után szinte kötelező jelleggel kell megírni, hogy hazánkban rettenetes a morál, az utolsó milliméternyi utat is szét kellene kamerázni, traffit minden ajtó elé, drákói szigor, büntetés, és a szokásos lózungok özönlik el a megfelelő helyeket.


Nem, nem fogom védeni a notórius szabálytalankodókat. Eszem ágában sincs. Nem fogom ugyanakkor azok táborát sem erősíteni, akik szerint mindenre az a megoldás, ha tovább lehetetlenítjük a közlekedést, röhejes sebességhatárokkal, életidegen szabályokkal. Nem örülök továbbá annak sem, hogy a fedélzeti kamerás besúgás mára egy népsport lett, ahol megfelelően lehet habosítani az ügyeket, annak függvényében, hogy kinek éppen melyik csoport tagjaival van valamilyen személyes konfliktusa, vagy ellenérzése.

Amivel lényegében soha nem foglalkozunk, – és tudom, hogy pusztába kiáltott szó lesz most is –, az az, hogy a vezetés, az egy nagy közös tánc, ahol annak kellene alapvetésnek lennie, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy együtt találjuk ki, hogy hogyan lehetne a lehető legfolyékonyabban tartani a forgalom áradatát. Ezt empátiával, előzékenységgel, ütemérzékkel, odafigyeléssel és kedvességgel lehetne elérni. Teljes utópia, értem én.

Ha megpróbálnánk úgy tekinteni erre, hogy mindannyian egy hajóban evezünk (micsoda rettenetes közhely), és azokat néznénk ki az utakról, akik képtelenek a forgalom ritmusába olvadni, akkor lényegesen nyugodtabb, kisimultabb, biztonságosabb, jobb élmény lenne a közlekedés.

Ma ott tartunk, hogy mindenre az a lapos, gondolkodást nem igénylő válasz, hogy az a hülye, az a "kivonandó elem" a közlekedésből, aki túllépi a megengedett sebességet. Kétségkívül ezzel a viselkedéssel a legkönnyebb "elbánni", ez ellen lehet a leghatékonyabban fellépni, ez ugyanakkor önmagában nem fogja megoldani a problémáinkat.

Nem lehet a közutat versenypályának használni. Triviális. Ugyanakkor személyes fogyasztási verseny laboratóriumává sem lehet önkényesen alakítani. Azt értem ez alatt, hogy az egyéni nyomorát mindenki hagyja otthon, amikor elindul. Idegbeteg, vagy rettegő, végső soron mindegy. Egyik sem való a forgalomba.

Miközben az autós forgalmat egyesek drasztikusan vissza akarják szorítani, a vezetés, az továbbra is valami alapjogként van értelmezve, és a lehető legalkalmatlanabbakra vannak alkotva a szabályok. Pontosan ez látszik az utakon is.

Éjjel-nappal mérhetjük a sebességet, amíg szinte meg nem áll a forgalom. Akkor is lesz olyan, aki két Ikarusnyi helyet hagy az előtte haladóhoz képest, negyvenes tempónál, és 300 méterrel áll meg a lámpa előtt.

Mindenki egy kis sziget itthon. Mindenkinek hatalmas az öntudata. Mindenki meg akarja mutatni, hogy az ő egyéni preferenciája a követendő és ráerőszakolandó a másikra. Negyvenhárommal vánszorogsz, de hirtelen pont megtalálod a gázt amikor sárga lesz a lámpa? Ilyenkor se siess akkor már, komám. Vagy esetleg gondolj arra, hogy egy centivel nyomd lejjebb azt a nyomorult pedált, mert mögötted is át akarnak menni azon a nyomorult lámpán. Nem, nem érdekel, hogy spórolsz, sminkelsz, rádiót váltasz. Vezess. Arra kell figyelned.

Három sávos körúton nálunk az a "normális", hogy középen a megengedett alatt mennek, belül valamivel a megengedett felett, szélen meg száguldanak. Mindenki a maga kedve, hangulata, napja, autómérete szerint. Ebből van a stressz. Ebből van a baleset. Ebből van a teljesen felesleges konfliktus.

Ki a nagyobb tahó? A tolakodó, vagy az, aki hergelésből pont úgy megy, hogy nem fér be a másik? Mindkét viselkedés megbontja a rendet, felesleges feszültséghez vezet, mégis, utóbbi népnevelő sosem szerepel a vamzer videókban. A másik seggében lihegő természetesen nem teszi jól, hogy agresszív módon vezet, abszolút elítélendő, nem is kérdés, de egyébként mit keres a belsőben andalogva az, aki még kérkedik is azzal, hogy ő nem siet?

Végtelen mennyiségű példát lehet írni arra, hogy zsák a foltját keresi nap mint nap az utakon. Az egyik "csoport" érthetően, és nyilván jogosan a figyelem középpontjában van. Az erőszakos, nyomulós, gyorshajtók kigyomlálandóak a mindennapokból. Ahogyan az álmodozók, orientáció nélkül, a forgalomban idegen testként kóválygó elemek is. Nem érdekel, hogy "nem ment gyorsan". Ez nem mentség. Ez nem kifogás arra, hogy láthatóan nem értette meg, miről szól ez a veszélyes üzem, ahol fejben minden pillanatban nagyon ott kell lenni. Nem lehet vállat vonni arra, aki a Budaörsi úttól a Kerepesi útig negyvennel közlekedve a belső sávban nyomkodta a telefonját, nézte a navit, elmélkedett, felfedezte a várost. Ő a jó állampolgár, akinek meg közben eldurrant az ér a homlokán, mert esetleg haladni akart, az a rossz, akitől el kell venni a jogosítványt, mert az első adandó alkalommal nyolcvannal húzott el mellette. Mindkettő hibás. Pont.

Eleve, aki fényes nappal, belátható, sík úton nem képes egyenletesen (!) kétszáz méteren belül felgyorsulni ötvenre, az minek ül autóba? Aki csak majdnem állóra fékezve tud egy főútról lekanyarodni, az minek ül autóba? Aki sportot űz abból, hogy a telefonjával van elfoglalva, az minek ül autóba? Aki nem képes embertársra gondolva a parkolásnál 10 másodpercet szánni arra, hogy korrigáljon, hogy más is elférjen mellette, az minek ül autóba? Megannyi kínzó kérdésem lenne még.

Egy biztos: ha mindenki, csak egy kicsit képes lenne arra, hogy nem másfél tonnás zárványokban ülve, minden egyebet a számításaiból kizárva létezzen az úton, már hatalmasat lépnénk előre. Akkor lehet, hogy nem úgy érezné az ember, hogy 10 millió elszigetelt eset próbál eljutni A-ból B-be, hanem valóban közösségi jellegű, egymásra kicsit jobban odafigyelő, boldogabb dolog lenne ez a játék. Őszintén kívánom, hogy eljussunk ide.

Utóirat: a piás vezetés, az az, amire nem lesz gyógyír a kamera, meg a mérés. A legkártékonyabb, legdeviánsabb, legpusztítóbb negligálása a közös normáinknak, és a mostanihoz képest is lényegesen nagyobb hangsúlyt kell fektetni ennek a gyökeres kiirtására.