Mérsékelt érdeklődéssel figyeltem mindig is az amerikai autógyártás ikonjait. Nem európai gőggel, hanem távolságtartással. Más világ, más szokások, más elvárások, más vezetési kultúra, de leginkább: más szerep, amit az autó, mint eszköz a társadalomban betölt.
Megvannak a történelmi okai annak (például tömegközlekedés felszámolása autóipari nyomásra számos helyen), hogy miért épül szinte kizárólagosan az autó köré a közlekedés az amerikaiaknál. Hosszantartó elemzéssel senkit nem fárasztanék most ezzel kapcsolatosan, de azt meg kell jegyeznem, hogy ezt a berendezkedést minden autós szenvedélyem ellenére abszolút nem tartom követendőnek ebben a szélsőséges formában. Ennél nyilván csak az újdonsült európai autóellenességtől kapok nagyobb frászt, de erről meg írok eleget.
Ha elfogadjuk, hogy az autó errefelé tényleg a második otthonként funkcionál, nem csupán az eleve adott hatalmas távolságok, hanem a napi sok órán át tartó ingázások miatt is, rögtön más szemmel nézünk arra, ahogyan felfogják az autót.
Miközben mi olajban futó szíjas vezérlésű tejesdoboz kiszerelésű háromhengeresekkel igyekszünk épp megmenteni a világot, amiket garancia lejárta után nem sokkal lehet is kukába vágni, errefele még a fölösből merítés nézőpontja dominál, és ez a következő négy évben aligha fog változni.
A Cadillac iránt mindig is volt bennem egy mélyről jövő rajongás. Ez a márka nálam más polcon van, mint a “többi”. Vágyom is rá, annyira, hogy a C63 előtt pillanatokkal maradtam le egy CTS-V-ről, ráadásul kézi váltóval, EU kivitelben. Nem csekkolnék ki addig, amíg nem lesz egyszer egy Cadillac a ”flottában”.
Kevés olyan márka van, amit nem kell magyarázni, mert a történelme, a formaterve, a vezethetősége olyan egyértelmű, mindenki számára markánsan érthető üzenetet hordoz, ami a maga szintjén párját ritkító. A Mercedes éppen most pörgeti meg a ruletten ezt a több mint 100 éve épített státuszt, eggyel feljebb a Porsche vagy a Ferrari ilyen, de más árkategóriáról beszélünk, afelett meg már minden mindegy. Egy Cadillac, az én autós univerzumomban pont ugyanitt van.
Nem erőlködsz azzal, hogy megmagyarázd, hogy miért vagy hűséges a márkához. Kiszállsz belőle, és a névjegy, amit leteszel vele az aszfaltra, nem kiállt további kifejtés után. Cadillac-ed van. Ez egyfajta önbizalom és stílus.
A dömperrel járás ugyanakkor továbbra sem a kenyerem, egy Escalade pár napra azonban olyan “bűnözés”, ami izgató. Négyen utazunk, sok a csomag, sok órát töltünk benne, és egyszerűen imádom. Meg kellene szaggatnom a ruhámat ezért? Aligha.
6.2 V8, kraft van bőven, mostanra már valami futóműre nyomokban emlékeztető szerkezetet is beleeszkábáltak, a fék is rendben, meg még kommunikálni hajlandó kormány is van benne.
Tulajdonképpen mindegy, mert egyenesen hömpölyögni a legjobb ezzel, most is. Élvezni a tehénkedést. A kényelmet. A csendet, a hifit, a nyolcvanmillió szolgáltatást az egyébként teljesen logikusan kezelhető Escalade-ben. A háznyi méretű autók országában ráadásul ennek van kiállása, akkor is, ha méretben nem számít extrémnek.
Amerika, én így szeretlek.
