Beleülsz, és azonnal olyan, mint egy kedvenc zakó, ami úgy áll, olyan anyagból van, és úgy érzed magad benne az első pillanattól, ahogy az meg van írva.

Olyan frenetikusan jók az alapok, hogy a négyhengeres dízellel is egy élményautó. 400 Nm, ezen nincs mit magyarázni, nyilván szebb lenne a 6 henger hangja, de széttaposva sem tudod még a 10 litert sem megközelíteni, a nyolchoz is borzalmas dolgokat kell művelni, és ez bizony nem utolsó szempont. Ettől még persze senki sem olvad el, pláne nem ír cikket éjjel, mert annyira rájön a közléskényszer.

Jössz haza egy forró nap meleg éjszakáján, ablakok és a tető nyitva, kezed kint, szól Frusciante szólója a Harman Kardonból, az autó meg menni akar alattad. Várja a parancsod, úgy van rajta a gázon, mintha tényleg az élete múlna rajta. Minden, egyszerűen minden, ami körülvesz, az úgy van megcsinálva, úgy viselkedik, úgy gondolkodik, hogy tudod, hogy ezt olyanok tervezték, akik ezt a hazautat pont annyira élveznék, és pont úgy élnék meg, ahogy te.

Nem lehet elmagyarázni annak, aki ezt nem éli, akinek ez nem élvezet, aki nem tud így eggyé válni az autóval. Kívánom nekik, hogy egyszer tapasztalják meg, mit jelent egybeforrni a géppel, és saját testrészként fogni azt, ami körülvesz.

Kicsi, méretre szabott, eleven, pontos.

A BMW esetében sem annyira egyértelmű az, hogy így eltalálnak valamit. Az aktuális M5 nekem olyan steril, hogy ásítottam benne. A korábbi autóik jelentős részénél az orrtolás a hátsókerekesség ellenére csorbította az élmény. Túl bolondbiztosra volt véve egy csomó modell. Vezetési élmény szempontjából persze mind kiemelkedő volt így is, de a BMW az olyan BMW volt, mérettől függetlenül. Ez sem pejoratív értelemben értendő, de a bajor generálszósz sokszor elnyomta a megvillanásokat, mérettől függetlenül.

Nem gondoltam volna, hogy a palettán találok majd még olyat, ami erre több lapátnyit tesz rá. Tévedtem.

Nem játssza túl. Nem szintetikus. Nem csinál nagyobb drámát, mint ami van.

Kikacsint rád, mint egy olyan barát, akit ovi óta ismersz. Tudja, hogy tudod, te pedig tudod, hogy tudja. Megérkezel az első visszafordítóba, épp a kedvenc 10 másodperced van az aktuális számból, nem akarsz nagy csodát csinálni, csak pontosan akarod betenni az elejét, és kicsit nyitott szögben akarsz megérkezni a végén. Ez fog történni.

Nem tudom kellő rajongással megírni, hogy mekkora dolog ez, egy megtépázott, megalázott, szétcsesztetett true autóbolondnak. Egy csapásra nem érzed magad egyedül, mert tudod, hogy így véletlenül nem viselkedik autó. Ebbe temérdek munkaórát öltek, azért, hogy mi, csendes, de népes tábort képviselő rajongók úgy érezzük magunkat minden kanyar végén, mintha végtelen püspökfalatokat osztanának.

Itt minden az, ami. Rendesen megcsinált hardver, ami él alattad, és akarja, hogy neked jó legyen. Nagyon akarja. És jó is lesz.

Ha pedig erre egyszer ráakadsz, akkor elkezd a fejedben motoszkálni az az átkozott kisördög. Kell. Kell hát. Főleg manapság. Ki tudja meddig kellhet még.

Egy négyhengeres dízel kis kupé ilyen érzelmeket tud kiváltani, ha tényleg jól van megcsinálva. Nem olyan táncolni vele, mint egy franciával, vagy egy olasszal. Az a maradék brutalitás benne van, de nem zavar. Sőt. Kicsit apellál a sötét énedre. De ízlésesen. Amikor nem látja senki, akkor néha, titokban, együtt áthágjátok a fizikát. A törvényeket meg pláne. De a kettőtök titka marad. A tiéd, és a pajtásodé.

Hálám végtelen ezért az autóért.