Marcello Gandini életútja, műveltsége, kifinomultsága a háború utáni Európa kulturális esszenciájának megtestesítője. Minden idők egyik legnagyszerűbb formatervezője a klasszikus műveltség fontosságát mindig is hangsúlyozta, mint alapvetést a kiemelkedő dizájn létrehozásához.

A Car Design News annak apropójából, hogy a Torinói Műszaki Egyetem az életútját díjazva tiszteletbeli gépészmérnöki diplomát adott Gandininak, publikálta a köszönőbeszédét. Az eredeti cikket a Car Design News oldalán megtaláljátok. A magyar változatot posztolom itt. Nagyon érdemes rászánni egy pár percet. Ahogyan gondolkodik az autóról, a konformitás kérdéséről, a pályaválasztásról, a modern dizájn kihívásairól, fantasztikus szellemi csemege.

Európa ilyen polihisztorok miatt tudott többet adni a világ autógyártásának, mint bárki más.


"Jó napot kívánok mindenkinek, köszönöm, hogy jelen vannak ezen a számomra jelentős és szívhez szóló ünnepségen. Egy ilyen hely, amely az évtizedek során fiatalok százezreinek nevelésének rangos szimbóluma, visszavisz abba a környezetbe, amely teljesen más és távol áll az akadémiai környezettől, amelyben nevelkedtem.

Nevelésem eredete egy olyan családi hagyományban rejlik, amely nem sok letérést engedélyezett – az 1950-es évek közepéről, 1960-as évek elejéről beszélünk –: a természetes következmény a humanista, irodalmi és klasszikus tanulmányok voltak. Apám, Marco két diplomával rendelkezett, és zenekari karmester volt.

A családban az egyetlen lehetőség először a klasszikus líceum, majd az egyetem volt. Természetesen a klasszikus líceumba jártam, és zongorázni tanultam. Ez természetes volt. Ez az egész klasszikus kultúra, ez a merev és konzervatív környezet, az előre kialakított minták erőltetése azonnal kiváltotta belőlem a motorok, a mechanika és a technológia iránti feltétel nélküli szenvedélyt, legyen szó akár tervezésről, akár versenyzésről, akár újításokról.

Az első üzenet, amelyet ezekből a megfontolásokból szeretnék levezetni és közölni a ma itt összegyűlt leendő fiatal mérnökökkel és tervezőkkel, a következő: a korlátozásokból és a kényszerekből egy erős, makacs és konstruktív lázadás érzését kell kivonni. A gimnázium első évében, a latin fordítású könyv megvásárlására szánt pénzből megvettem Dante Giacosa "Motori Endotermici" című könyvét.

Elolvastam, tanulmányoztam, minden sorát elemeztem. Röviddel a megvásárlása után már kívülről tudtam. A középiskola végén végleg lázadó fiú lettem, mert nem voltam hajlandó beiratkozni az egyetemre, hogy a hivatásomat kövessem: autókat tervezzek. A családban ezt nem nézték jó szemmel. Abban az időben nem lehetett otthon maradni a szabályok és a szülők akarata nélkül; egy barátomnál találtam magam, pénz nélkül és sok őrült ötlettel. Apró módosításokat végeztem az autókon a hegymászóversenyekre, néha még karosszériaátalakításokkal is.

Apróságok, semmi olyan, amiből meg tudnék élni. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején rájöttem, hogy a túléléshez kevésbé kell válogatnom, és a mechanikán kívül más területeknek is elkezdtem szentelni magam. Ebben az időszakban – 23 éves voltam – találkoztam feleségemmel, Claudiával, aki akkor kezdett és ma is a sikerem és a közösen elért nagyszerű eredmények kulcsa.

Én, a kreatív elme, és ő, a stabilitás, a szilárdság megőrzésének képessége, hogy támogasson, szervezzen, kapcsolatokat tartson fenn. Az első személy, akinek ezt az elismerést ajánlom, kétségtelenül ő. Egy olyan korszakban kezdtem el rajzolni, amikor a "tervező" szó még nem létezett Olaszországban. Lehetett építésznek vagy mérnöknek tanulni, de arra, amit én akartam csinálni, nem volt szakképzés. Rajzokat készítettem bármiről, vázlatokat reklámokhoz, karikatúrákhoz, bútorokhoz, és fokozatosan kis karosszériaépítők számára autók rajzát, kisebb-nagyobb módosításokkal. Még mindig túl kevés ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy volt munkám, de ahhoz elég volt, hogy érezzem az irányt.

A második üzenet, amit ma szeretnék közvetíteni: ahhoz, hogy valami újat tervezzünk, mindent – mindent – ismernünk kell, amit a múltban már megtettek az adott területen. A formatervezés és általában az innovációk történetének ismerete – mondjuk Leonardo Da Vincitől kezdve – kötelező követelmény minden leendő tervező számára.

Visszatérve hozzánk, innentől kezdve az út kezdett kitisztulni, vagy legalábbis kevésbé tűnt meredeknek és lehetetlennek. Autodidakta emberként hozzászoktam a teljes léptékű rajzoláshoz, még anélkül is, hogy valaha is láttam volna, hogyan csinálják. Pauszpapírra rajzoltam, a szobám padlójára, az akkoriban használt fából készült sablonok nélkül. Fokozatosan szereztem be őket, hogy hiteles műszaki rajzokat készíthessek. Amikor először vittem a rajzomat egy karosszériamodellezőhöz, ő, a lapot a falra akasztva, tizenöt percig némán figyelte a rajzot.

Aztán a fejét rázva azt mondta: "Nem értek semmit". Nem tudtam, mit mondjak, és hogyan magyarázzam meg magam. Aztán megértettem: az általános gyakorlattal ellentétes irányba rajzoltam, amikor a kocsi elejét balra tájoltam. Szerencsére a rajz pauszpapíron volt; megfordítottam, és a modellezőnek felcsillant a szeme: világos volt, és ráadásul – mondta – egészen tisztességesen kivitelezett!

Itt kezdődött a tervezői karrierem. Karosszériamunkákat végeztem, tanultam, rajzoltam a saját futurisztikus autóimat, gyakran túl extrém, de mindenképpen eredeti és érdekes látványt nyújtottak. Összeállítottam egyfajta portfóliót, és ezzel mutatkoztam be Nuccio Bertone találkozóján, aki azonnal felajánlotta, hogy dolgozzak neki.

Különböző okok miatt eltelt még néhány év, és 26 évesen én lettem a vezető stylistja. Ezt a munkát mindig rendkívül önállóan végeztem, éppen Nuccio Bertone vállalkozói előrelátásának és bátorságának köszönhetően.

Azt hiszem, ma már nehéz elképzelni, hogy egy ismeretlen huszonhat éves fiatalembernek ekkora cselekvési szabadsága legyen, de Bertone egyedülálló módon képes volt felismerni a tehetséget, és mindenekelőtt olyan helyzetbe hozni, hogy az a legjobban kifejezhesse magát. A harmadik üzenet, amit szeretnék terjeszteni: még ha kezdetben rendkívül nehéz is, soha ne hagyd abba a számodra megfelelő munka keresését, az olyan emberekét, akik értékelnek téged, és olyan helyzetbe hoznak, hogy kifejezhesd képességeidet és tehetségedet.

Ebben a tekintetben azt kell mondanom, hogy rendkívül szerencsés voltam, mert az 1960-as évek rendkívüli időszak volt egy formatervező számára, a tényezők olyan összefolyása, amely korábban soha nem fordult elő, és az autóiparban azóta sem fordult elő. Az új dolgok iránti vágy, a megállíthatatlan energia, a jövőre összpontosító gondolkodásmód és a hit, hogy minden lehetséges. Az ember eljutott a Holdra.

Valami más volt a levegőben, ami szinte mindenhez, így az autókhoz való hozzáállást is befolyásolta. Mi az autó? Egy Politechnikumban vagyunk, a kutatás, a tudás színhelyén, ezért nem térek ki rá. Az autó egy közlekedési eszköz. De sokféle közlekedési eszköz van. Az autó egy iparilag előállított termék, amelyet egy egyén vagy egy kisebb csoport, például egy család számára történő értékesítésre szánnak. De menjünk egy kicsit mélyebbre. Az autó olyan ipari tárgy, amely könnyen terjed, és következésképpen képes befolyásolni a szokásokat, divatjelenségeket létrehozni, hatni a trendekre és a közízlésre.

Itt aztán feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi a formatervezés az autó területén, mi a célja. A tervezésnek az a része, amely olyan elemeket vezet be, amelyek célja a tárgy javítása, a modell sikerének elősegítése. Az autó formatervezése az autó első reklámozási formája. A formatervezés kommunikáció. Eddig minden nagyon igaz, és egy kicsit unalmas is. Ami az autót valami rendkívülivé teszi, annak mindehhez semmi köze. Az autó egy álom, egy vágy, amely évezredekig tart. Félig repülő szőnyeg, félig ház.

Ez az a varázslatos tárgy, amely megadja nekünk a szabadságot, hogy egy pillanat alatt bárhová mehetünk, ahol csak akarunk, védelmet, menedéket, velünk együtt mozgó teret kínál. Ez a szabadság. Az egyéni szabadság. Számomra ez az autó lényege, amihez sok más érzelmi elem is társul. Az autó egy csiszolt, csábító, fontos tárgy birtoklásának öröme. A mechanika romantikus oldalának kifejeződése is: a fizikai lehetőségek pszichológiai kiterjesztése, a mi folytatásunk, a sebesség, az erő, a tökéletesség iránti vágyunk. A szépség.

Továbbá az autó az a tárgy, amely az ember egyetlen igazi találmányát, a természetben nem létező egyetlen elemet, amelyet az ember adott hozzá: a kereket. A természetben létezett a repülőgép – a madarak; a hajó – az úszó fatörzs; az elektronika – az idegrendszer. A kerék azonban nem létezett. Voltak kerek kövek, egy fatörzsből készült alátét, ami gurulni tudott, de az ember hozzáadta a forgáspontot, és onnan mozgatta a világot.

Hogyan születik egy autó? Ma minden projekt előfeltételei a következők:

• Marketing jelzések
• Elérendő célok
• A modellben érvényesíteni kívánt jellemzők: teljesítmény vagy gazdaságosság, innováció vagy a közönség általi könnyű elfogadhatóság.
• Általános felépítés
• A modell jó működése
• Felszereltség (az árkategóriától függően)
• Biztonság (valós vagy kívánatos)

A tervező feladata ebben a folyamatban a következő:

• A potenciális vásárlók körének maximális kiterjesztése.
• Kiemelni a műszaki jellemzőket, a márka arculatát
• A végfelhasználó számára a szerelvények karakterének, teljesítményének, gazdagságának vagy lényegességének fokozása.
• A projektfeltevések világos ismerete.
• Az ágazat (történelmi és jelenlegi) kritikus ismerete.
• Egy gyakorlati problémára különböző érzelmi megoldásokat létrehozni Ebben az utolsó mondatban rejlik a tervező legfontosabb feladata: érzést, csábítást, érzelmi reakciót kiváltani.

A tervezőnek képesnek kell lennie arra, hogy a tulajdonos személyiségét képviselje az adott modell (gyakran pozitív értelemben, néha kevésbé). Ennek a csábító hatásnak a kedvezése a tervező feladata. Az autó az egyensúlyok összetett egyensúlya.

Egy városi autó például azt mondja: "Könnyű vagyok, barátságos, kedves, tisztelem a gyalogosokat, bizalmat keltek, kedves vagyok, értékes vagyok, de lehetséges vagyok, kedveltté teszem magam".

Egy extrém sportautó azt fogja mondani: "Agresszív, erős, gyors, nehéz, de a bájamat visszatükrözöm a tulajdonosaimra."

Egy nagy szedán azt fogja mondani: "Elegáns vagyok, a tulajdonosom fontos, kiegyensúlyozott, bölcs ember."

És így tovább.

A formatervező az, aki az autót beszédessé teszi. A tervező választhat nem-stílust is (ami attól még stílus), az összehasonlítás elkerülésének módját: egy szándékosan diszharmonikus, masszív, kissé csúnya autó azt üzeni: "Egyedi vagyok, megvan a kisugárzásom, azok fogják választani, akik nem akarnak megfelelni, akik nem félnek másnak lenni." Az autónak társadalmi és kulturális szerepe van, a városi és általános kontextus jelentős része, az embereket meghatározó tárgy, amely megújít és aktualizál egy ősi álmot.

Ezekből a megfontolásokból kezdődik az autó koncepciója, a kezdeti tervek pótolhatatlanul rögzítik az ötleteket, majd CAD-en, modelleken és prototípusokon fejlesztik tovább azokat. A negyedik üzenet, amit ezekből a szavakból szeretnék kihámozni, a következő: használjuk a technológiát arra, amire való, az ötletek megvalósításának eszközére. De ne hagyjátok abba az írást, rajzolást, számolást, vázlatok készítését papíron. A ceruza az agy – az ötletek – és a valóság közötti kapcsolat rendkívüli eszköze. Ha egy projektet egy papírlapról és egy ceruzáról kezdünk el, az azt jelenti, hogy van egy ötlet. Ha nincs eredeti ötlet, semmilyen technológiai csoda nem tudja megalkotni helyetted.

Az autónak van egy olyan szerepe is, amely külön figyelmet érdemel, és amely végigkísérte pályafutásomat, és talán ez a gyökere annak az elismerésnek, amelyet ma kapok. Az autó az innováció, a technológiai, mérnöki és funkcionális kutatás állandó motorja. Egy olyan korszakban, amikor a formatervezés túlságosan sok szabványosítástól szenved, amikor úgy tűnik, hogy mindent már megcsináltak, talán újra kellene gondolnunk magát a tárgyat. Mindig is erre összpontosítottam, és az elmúlt húsz évben még nagyobb elkötelezettséggel.

Ma már minden korábbinál jobban kell az autót egészként gondolni és tervezni, miközben gyakran a belső teret, a külsőt és a mechanikát még mindig különálló részeknek tekintik, szinte külön a forma, a technika és az építési módszerek között. A formatervezői szakmában és a formatervezés oktatásában a trendeket jobban látják, mint az ötleteket. A stílus önmagát hajszolja, a végtelenségig próbálja ismételni a sikeres autókat. Hol lehet akkor az innováció? Meg kell találnunk a bátorságot a változáshoz.

Az autó még mindig az egyetlen olyan ipari tárgy, amelynek először a héjazatát építik meg, majd ezernyi művelettel hozzáadják a funkcionális mechanikus részeket, a műszereket, a berendezést, az apró darabokat és a burkolatokat. Kicsit olyan, mint a palackba zárt hajók. Az elmúlt évtizedekben végzett kutatásaim éppen erre a problémára összpontosítottak.

Egyszerűsítsük, csökkentsük néhány egységre az autó felépítését alkotó darabok számát, használjunk olyan anyagokat, amelyek egyszerre strukturáltak és készek. Kompozitokkal, szendvicsszerkezetekkel, előre összeállított mechanikával teljesen és részben magába a szerkezetbe épített, előre összeszerelt mechanikával dolgozva sikerült nem csak egy palackba épített hajót létrehoznom, hanem egy olyan palacktípust, amelyhez a hajó már készen csatlakozhatott.

Olyan tervezési és építési módszer, amely lehetővé teszi a szükséges ipari műveletek, és ezáltal az összköltségek drasztikus csökkentését. Még a 80-as években egy új, teljesen az én elképzelésem szerint tervezett és épített motort mutattak be, amelynek egyik oldalán a mechanikát, mellette a burkolatot, két munkás 15 perc alatt összeszerelte, és így egy komplett és működő autót kapott. Ezt a különböző szabadalmakkal védett projektet és prototípust egy nagy francia autóipari vállalat vásárolta meg. A közelmúltban e kutatás egy nagy indiai autóipari vállalat számára egy nagyon jól tagolt továbbfejlesztése történt, új szabadalmakkal és rendkívül érdekes kompozit anyagokkal.

Ebben az esetben is úgy történt a bemutató, hogy az autót szétszerelték. Egyes elemek az egyik oldalon, mások a másikon, és tíz perc alatt összeszerelve, elkezdték meghívni a cég 1-es számú emberét, hogy másszon fel az utasoldalra, és menjenek együtt egy kört. Nagyon kevés elemmel azonos funkciókat létrehozni a jövő kihívása.

Az utolsó üzenet, amit a fiataloknak szeretnék átadni: merjetek. Küzdjetek azért, hogy soha ne tegyétek azt, amit valaki már megtett, ne is ismételjétek magatokat, találjatok megoldásokat, talán nehéz, de új megoldásokat. Tudom, hogy ez nem könnyű. Azt látom, hogy a mai autógyárak, különösen azok, amelyek luxustermékekkel foglalkoznak, engednek a kísértésnek, hogy mindig ugyanolyan termékeket készítsenek, a saját múltjuk végtelen másolatait, miközben a helyes út az lenne, hogy tiszteljék ezt a múltat, soha ne másolják le, ne tegyék tönkre, ugyanakkor vállalkozói és kreatív bátorságot mutassanak, hogy előre nézzenek, hogy támogassák az igazi zsenialitást, az innovációt és az avantgárdot.

Olyan korszakot kívánok, amely a lehető legközelebb van ahhoz, hogy a változás és a bátorság kötelezően szerepeljen a vállalatok üzleti terveiben és minden vezérigazgató stratégiájában. Én az önök oldalán állok. Szeretném ezt a diplomát Mariella Mengozzinak is ajánlani, akire mindig emlékezni fogok a torinói Mauto sugárzó irányításáért, nagyszerű emberségéért és kedvességéért.

Köszönet a jelenlévőknek, a ma kiállított autók tulajdonosainak, hogy ilyen kedvesek voltak, és elhozták őket. Köszönet végül és különösen a javaslattevőknek a nagyszerű támogatásért és a barátságért: Alfredo Stola, Gautam Sen, Claudio Beccari, Flavio Manzoni, Mike Robinson, Giuseppe Menga, Paolo Paloschi, Mariella Mengozzi.

Köszönöm mindenkinek."

Marcello Gandini