Meggyőződésem, hogy az egyre növekvő ellenállás a villany kapcsán két faktorra vezethető vissza: a pökhendi kioktatásra a témában az evangelizátorok által, karöltve a kényszer éltetésével. Valamint: azzal a szomorú ténnyel, hogy bizonyos gyártók totálisan félreértették, hogy mit akar a vevők többsége, mert hallgattak a hangos és erőszakos tech bro-k ízlésére. Egyszerre dobták ki az autó jelleget, és hozták be a villanyt. ID, meg EQ és társaik így buktak hatalmasat a piacon.

Ha kezdettől fogva egy lehetőségéként, – nem szükségszerűen, hanem akár – a jövő lehetőségeként lett volna felfogva az újra érkező villany téma, akkor nem történt volna meg ez a szerencsétlen egybecsúszás az elektromosság és a lélektelenítés kapcsán az autóiparban.

A Mini az új Cooper SE kapcsán pontosan azt mutatja be, hogy nem kell habosítani a semmit, nem kell újra feltalálni azt, amit eddig is jól tudtunk. Csinálni kell egy “rendes”, szerethető, jól vezethető elektromos autót, ami a könnyedségével ragadja meg a témát. Nem veszi ugyanis izzadtságszagúan komolyan magát.

Totálisan el tudom engedni a mindennapokban azt, hogy berregjen alattam a dugóban a motor. Nincs erre igényem, és élvezem a villany adta nyugalmat. Számomra, továbbra is, első sorban második autóként. Nem szeretnék ugyanakkor lemondani arról, amit szeretek az autózásban, és ami miatt ennek szenteltem az életem.

Kell továbbá, hogy érezzem, hogy azok, akik dolgoztak azon az autón, azon a történeten, amit elmesél egy autó, azon a “ruhán”, amit magadra húzol, amikor helyet foglalsz benne, ugyanazt érezzék az autó, mint tárgy szeretete kapcsán, ami az én viszonyomat is meghatározza hozzá.

Ezért nincs se kötődésem, se érdeklődésem semmi iránt, ami autónak néz ki, de mindent tagad, ami miatt autó volt az autó 100 évig.

A Mini azt a reményt élesztette újjá bennem, hogy az első sokk után, amit a transzformáció kapcsán elszenvedett az ipar, helyet csinál magának ismét az a csapat, akik szenvedélyből élik ezt az egészet, mert nem lehet, hogy egy maréknyi technokrata az élet ezen területét is szétbarmolja a fantáziátlanságával.

A Cooperben minden él, virul, ötlettel teli, hiteles, valós. Még a kamu visszadurrogás is a gokart üzemmódban. Mert nem imitál. Összekacsint, hogy “szerettük ezt”, de már nem jön vissza, csak akkor, amikor beleülsz a régi Minidbe. De, emlékeztetlek rá, minden nap, hogy honnan jöttünk, és mi fertőzött meg bennünket a vezetésben. Kedves, haveri gesztus. Semmi erőlködés. Nem magyarázza el fapofával, hogy a fűrészporos bogárból meg szójából, meg ezerféle műanyagból készült műhús olyan, mint egy rendes steak.


Én sem fogom elmagyarázni nektek, hogy ez volt életem autózása a szerpentineken, Barcelona felett. Nem lenne sem hiteles, sem igaz. Soha nem lesz az. DE: jó volt, élvezhető volt, és minden pillanatban éreztem, hogy ki akarták hozni ebből azt, amit ki lehet. Összességében pedig hatalmas élményként fog megmaradni a rövid kis méregzsák vinnyogása a rögtönzött Hillclimb-on. Imádtam.

Ha valamivel fel akarja venni a versenyt a “rendes” autóipar a kihívókkal, jöjjenek azok bárhonnan is, akkor erre kell apellálni, nem versenyt futni velük, hogy ki tud még jobban elidegenedni a saját vevőitől. Azt a versenyt az nyeri, aki eleve részt sem vett benne.

Csináljatok olyan autókat, mint a Mini. Legyen hiteles története, legyen büszke arra, hogy autó. Várom az R5-öst, várom a Golfot, Polo-t villanyban, IDétlenkedés helyett, legyenek karakterek, tabletek helyett.