Vannak autók, amelyek úgy készülnek, hogy éppen csak összehányják adott korszellem szerint, különösebb intellektuális megerőltetés nélkül, válaszként az akkori pillanat kínzó kérdéseire.
Vannak autók, amelyek forradalmiak, drámaiak, és önnön fontosságuk teljes tudatában nagy színházat csinálnak, hogy még véletlenül se legyen esély nem észrevenni őket.
Vannak átgondolt, korrekt, iparos munkák, amelyek túlzott színességükkel nem mennek az agyadra, hanem egyszerűen teszik a dolgukat, és pontosan azzal adnak okot örömre, hogy nem ragadtatnak szélsőséges érzelmi kilengésekbe.
Ki-ki a maga ízlése, előszeretete, szocializáltsága szerint szerintem mindhárom kategóriára tud példát mondani.
Ha ugyanakkor az a kérdés, említsünk olyan autót, ahol ez a három karakterjegy különböző hangsúllyal, de mégis egyszerre van jelen egy autóban, akkor azért vakarnunk kellene a fejünket, nekem legalábbis mindenképpen, és biztosan mediterrán gyártók irányába kezdenék el kutakodni.
Az új C4-ben mindhárom vonal meg van, főleg akkor, ha egymás után vezethetjük a benzinest és a villanyos verziót.
SUV-os forma, bele lehet látni a Pontiac Aztektől az Eclipse Cross-ig minden formát, egyet nem: a Citroen örökségét. Erről vitatkoztam márka rajongókkal, értem az érveiket, de nekem ez nem jön át, nyilván ízlés kérdése. Ettől még jól néz ki. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy aki ezt rajzolta, annak kedve lett volna valami mást csinálni, de minden józan üzleti érzékkel és főnöki utasítással szembe ment volna ebben az esetben. Nem olyan hiteltelen, mint az átemblémázott ASX, de nem is olyan önazonos, mint egy utolsó szériás C5. Változnak az idők, el kell fogadnunk.
Első blikkre tehát olyan a koncepció, mintha válogatás nélkül lenne beletolva minden, ami ma még nem garancia a sikerre, ellenben ezek nélkül az összetevők nélkül garantált lenne a sikertelenség. Ma már nincs hely a francia bátorságra és árral szembeni menetelésre, de a C4 esetében legalább helyenként érződik, hogy időnként kibukkan a fej az áradatból, és ez mindenképpen szimpatikus.
Az első karakterjegyre a magyarázat tehát meg van.
A második, az egy érdekesebb kérdés, mert az a pici kis franciás gőg azért valahol, mélyen, nagyon mélyen még megbújik. SUV-ot akartok, mi? Majd mi megmutatjuk, hogy megy ez, mert olyan ízeket úgysem tud senki, mint mi. Ráadásul mindent IS tudunk, amit csak szeretne 2021-ben egy vásárló, meg a törvényhozó, csak ezt kevésbé hangsúlyozzuk, mert nem olyan szexi, mint vásárlói igényeket kielégíteni. Ezzel együtt a C4 létezése maga a megtestesült harc amely arról szól, hogy egyszerre legyen jó a szabályozói oldalnak, legyen a körülményekhez képest megfizethető, és érezze jól magát benne a vevő.
Itt érkezünk el a legellentmondásosabb ponthoz, mert nem volt kérdés, hogy eljön a pillanat, amikor egy villany verzió jobb lesz egy átlagos autóból, mint a benzines, de itt bizony ez a helyzet. A háromhengeres benzines valahogy nincs összehangolva a 8-as váltóval, oly annyira nincs, hogy többször ellenőriztem, hogy valóban jól emlékszem-e arra, hogy ebben nem egy robotizált váltó van mégis.... Hát, nem, az az AISIN van, ami oly sok mindenben működik vajpuhán és gyorsan, de ezzel a motorral, ebben az autóban, ez valahogy nem jött össze. Sem a hangját, sem a gázreakcióját, sem a fogyasztását nem tudnám őszintén dicsérni.
Mi lágyította meg a szívemet mégis? A tavaszi hőmérsékleten tesztelt villanyos verzió, amit egyszerűen imádtam, és biztos, hogy a kettő közül az kellene jobban, ha sokszor tárgyalt villanyos életmód kompromisszumait hajlandó lennék megkötni, vagy második autót keresnék magamnak.
A villannyal ugyanis kisimul az egész koncepció, és erre egy kézzelfogható példát idéznék: egyszerre volt nálam pár nap átfedéssel a Yaris GR, és a C4 villany verziója. A Yaris élményfaktorát részletesen leírtam. Mégis, amikor egy pénteki délután neki kellett vágnom erős budapesti forgalom mellett ügyeket intézni, akkor a vattacukrot választottam a szamurájkardról felszolgált ördöghal helyett. Mindennapi autónak ugyanis nem túlzás, hogy zseniális a C4, mert olyan szépen szolgál ki minden "melós" igényt, ami párját ritkítja. Lehetne könnyebben kezelni, de egy új hullámos szétbonyolított, kapcsoló nélküli világhoz képest ebben minden pillanatban hálát adtam azért, mert nem művészkedték túl a dolgokat. Van gomb, van érintő képernyő, van megszokott, és van új, de emészthető arányban.
Mi tűnt még fel pár nap után? Hogy semmi nem tűnik fel. Ami jó, akkor, amikor szét vagy pörgetve, és nyolcezer helyen kell teljesítened, és az orrodon is lámpa lóg. Miért nem tűnt fel semmi? Mert minden pont úgy jó, ahogy van.
A villanynak eleve van egy nyugtató hatása a városi küzdelemben. A nem túl erős, de a fajtájára jellemzően nyomatékos hajtás egy olyan koktélt ad ki, ami bársonyos ízvilágú, ahogy az egész autó is. Nagyok az üvegfelületek, szokásosnál jobb a kilátás minden irányba, ideális a beszállási pozíció, és franciásan kényelmesek az ülések. Tágas és világos az utastér, nem vagy körbeépítve, ami nem is illene ehhez a koncepcióhoz, a csomagtér nagy, és úgy eleve, sehol sem kell meghúznod magad. Jó ez így.
A futómű ráadásul szintén a villannyal mutatja a legjobb arcát: az alacsony súlypont, a nehéz akkuval együtt az eleve kényelmesre hangolt, de hosszú rugóutakkal és kicsit nagyobb hasmagassággal együtt úgy kelti komoly autó benyomását, hogy egyszerre könnyed is, és ez a kombó az élet minden területén vonzó.
Nem csodálom, hogy az állami támogatással nagy az érdeklődés a barátian árazott elektromos verzióra. A sok elidegenedett és túlgondolt villanyos között ez egy normális autó, ami történetesen bedugós. Szimpatikus.
